Jöttél száz rózsa bíborával elém;
(orgona ága szűziesen szelíd,
félve bontogatná lila fürtjeit)
Lelkem még gubbaszt a Koponyák hegyén.
Marad páncélom, szorít változatlan.
Hiába ontják illatuk tavaszok,
az érzés már túl messzire utazott.
Nem kopogtat szívemben más alakban.
Mi napjaimból talán még hátravan
- tudom, hogy fájón éget majd hiányom-
maradnék sötétben inkább társtalan.
Óvnálak... Ne láss úgy engem! Védelek...
Már fény sem pislákol életem taván,
mikor csendesen örökre elmegyek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése