Feladom

Feladom

Feladom
dalom,
mert téged nem érdekel...
S feladom dalom,
mert véle nem érem el
a lelked!
S feladom hitem,

Mert számodra már
Nem érték, hogy legyen...
S így csak kegyetlen
csöndben élem
a megkopott hegyen
túli remete életem.

És feladom hozzá
Érted égő vágyam;
Melyben ágyam kihűl...
S az időt pergő orsó,
Mint elaggott, jéghideg
Koporsó
Csukódik már reám,
Hol nem tudhatom "ki vagy",

S mért másnak jut szavad,
Az írott jó szó,
S a cinkos mosoly...
Miközben engem
Csak oly’ rosszalló tekintet vár,
Melyben a sorsunkban érő,
sodródó kár
már egyre nő.

Feladom a Reményt...
Mely sikoltana: "Ne még!"
De ég köröttünk a jövő,
S rút korom lepi el
a még szép emlékeket,
Mint a "nem létezett" jelent,
Mely lékeket kapott.
S hol bűnössé tesz engem
haragod,
a világ, valahány bajáért...

Feladom hát
Ha nem érdekel téged
már a létem...
S az, hogy mindig, mindig kértem
- ölelj -
mert a sors az ellenségem!
De ott sosem.
Te vagy!

Ám számodra - tűnik,
Az "ellenség" - mégis csak
én lettem,
(s akármit is tettem...)
Mi ketten,
így külön-külön vagyunk.

Ahol, azt, hogy "együtt"
te nem akarod - "Legyen".
Feladom hát...
Ezen

Nélküled...
így
nem változtathatok.