Magány

Megvetett ágyban alszik a párna,
takaró alatt még a nyár melege.
Egy kifakult tükör már magát se látja,
a polcokat rég a por lepi be.

Egy üres pohár már másnapot érez,
Az asztal is élt már szebb napokat.
A gyertya is rég volt fénye az éjnek,
az idő elvitte az álmaikat.

Az élet az álma annak a könnynek
melyet felszárított százezer éj.
Itt a halálnak sem lehetne könnyebb,
mikor a fényben a szív se remél.

Csak hinni a mát és várni a múltat,
begyógyítva egy halott sebeit.
Még lenni olyannak aki érzi az újat,
még látni azt aki nem lehet itt.

Bánaton ülve csak nézni a csendet,
emlékezni egy új néma csodát.
És eldobni végleg az emlékeinket,
feledve bennük a szív otthonát.

Ma más az az érzés mely fakulni látszik,
még nem szűnt meg minden szívdobogás.
Még a szemében a szivárvány látszik,
még hallik a szél, s patakcsobogás.

Csak szólna a szív, halk nesz a csendnek,
eldobva az észnek a gondolatát.
Mint az a Hold ami kedves a szemnek,
bár lopja a Naptól a fény sugarát.

Mint az a szél amely űzi a múltat,
s benne egy kicsi nyár-lehelet.
Mint az eső ami hozza az újat,
de közben a szívnek a könnye pereg.

Rég elveszett már a titka a szónak,
elhalkultak a gondolatok.
Most és itt kell örülni a jónak,
a jövő titkánál csak a múlt a nagyobb.