Rabságra kárhozott minden napom
börtönében kattog az idő.
Reám hinti könnyeit az ősz -
erőtlen napsugár az arcomon
játszik - csiklandva szívem bánatát.
Szoborrá avat most a magány...
Kínomat vésőd faragja rám -
kőpor gyűlik szerelmünk távlatán.
Vaksivá tett nagyralátó szemed,
káprázataid között feledted
léted utolsó napsugarát.
Durva kezed már nem hatol át
menteni kőbe zárult szerelmet -
tárva súlyos cellaajtaját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése