Versek

Magamba zártam. Magamba' fájva

kutatok utána. Már nem érem el.

Pedig körmömmel téptem,

sebembe véstem azt a képet.

Lelkemben jártál, s nem vigyáztál.

Talpadról lehullott homok vagyok.

Könnyekben hoztam, magamból loptam

neked a mindenség egy szeletét..

- A parton álltam, s ahogy felszálltam,

visszanéztem a földre még.

Karom kitártam, csak akkor láttam,

egyedül maradtam a part fövenyén. -

Nem írhatom ki magamból,

belém fagyott a naptól rohanva elcsent

törékeny fény. Az érzés amit véltem,

rég árnyékba égett. Talán nem is volt.

Nem írhatom ki magamból,

hát üvöltöm, hogy hangomtól

végre te is fájj, nagyon,

de a nyilakat most is kihúzom,

már heg sem marad a múlton,

s amíg szívemre simítalak,

ölelő karom kettőnket

egy pók hálóján szelíden

újra elringathat..."

Versek

Bolyongsz, mint árva szél

a száj néma, csak a szem beszél

ez érdek és a békesség

csak belül vérzel

könnyed is csak belül égnek.

Ne lássák, hogy sírsz

ha kérdezik

mit mondanál,

hiszen úgysem érthetik.

Körbevesz álnok jószándék

és sok őszintének hazudott szó

gyakran úgy érzed

valahol máshol volna jó.

Néha a szívedbe mar

talán Te sem vagy különb

ilyenkor önmagad is

messze elkerülöd.

Ne higgy a reménytelen pillanatnak!

Ne higgy, adj esélyt még magadnak!

Csak néhány év az élet,

csak néhány pillanat a boldogság

Versek

S mint gyümölcs a magvat,

Úgy hordozlak magamban.

Kimondanám, mint egy valódi költő,

Nem elkoptatott szavakkal,

De cukorba fullad a lángoló szív,

S azt bevonja édes sziruppal.

Ott vagy egy molylepke verdeső szárnyán,

Ott vagy a falat kenyérben,

Az esti olvasmány behajtott lapján,

A karomra harcolt névben.

Én nem látok mást, csak téged. 

Versek

Igen... fáj, de

nem írhatom ki magamból,
mert akkor az agyamban törölnéd el.
Szétkennéd bennem amit kerestem,
s hiába igyekeztem, nem leltem fel.

Magamba zártam. Magamba' fájva
kutatok utána. Már nem érem el.
Pedig körmömmel téptem,
sebembe véstem azt a képet.

Lelkemben jártál, s nem vigyáztál.
Talpadról lehullott homok vagyok.
Könnyekben hoztam, magamból loptam
neked a mindenség egy szeletét..

- A parton álltam, s ahogy felszálltam,
visszanéztem a földre még.
Karom kitártam, csak akkor láttam,
egyedül maradtam a part fövenyén. -

Nem írhatom ki magamból,
belém fagyott a naptól rohanva elcsent
törékeny fény. Az érzés amit véltem,
rég árnyékba égett. Talán nem is volt.

Nem írhatom ki magamból,
hát üvöltöm, hogy hangomtól
végre te is fájj, nagyon,
de a nyilakat most is kihúzom,
már heg sem marad a múlton,
s amíg szívemre simítalak,
ölelő karom kettőnket
egy pók hálóján szelíden
újra elringathat...

Versek

Festetlenül
Leültem, hogy írjak valami szépet, vastag filctollal kikanyarítva, ami a lényeg, lágy rózsaszínbe fűzve mesterit, valami újat, ami téged is felvidít. Enciánkékkel írtam múltamat, narancsvörössel ábrándokat. Aranyból szőttem fölé' jövőt, párizsi zölddel szegtem körbe őt. Túl színesnek láttam művemet, hát fáradt kékkel festettem át neked. Nem láthat rajta senki mást, mint ködbe olvadt diszharmóniát. Most nem adhatok semmit sem, amit akartam lehet elviszem. Egy érzés, hogyha átjár és elandalít,
az voltam én,
s nem ez a pár sor itt.

 

Versek

Hallgasd, egy tangót dúdol a szél,

Minden ölelése szerelemrõl beszél,

És a léptünk suhan az éjszakán,

A lázas pillantás egy csókot kíván.

Hallgasd, egy tangót küldök neked,

Nyújtsd ki a kezed és csukd be a szemed,

A bálterem közepén lebben a fátyol,

Az égen a hold és minden csillag táncol.

Májusi illat száll a táj fölött,

Elmarad a föld a szerelem mögött,

A fehér ruhámnak szárnya lebeg,

Távol lett a föld, s közel a fellegek.

Szorosan ölelj át, és maradj itt velem,

Csak tangót táncoljunk, édes kedvesem,

Így táncoljunk át az egész életen,

Mert megmarad a csók és a szerelem.

Szikrát szór az ég, csillog a hajam,

Amikor átölelsz, elakad a szavam,

Két karod öleli át az életem,

Remegõ ajkadon van a szerelem.

Hallgasd a zenét és álmodj velem,

Ott van a kezedben egész életem,

A csillagok között ragyog a szemem,

Mert örökké tart, örök a szerelem.

Illatodat érzem, talán a szél hozta,

Mindig megérkezik, olyan, mint a posta,

Fölkavar, elillan… rohannék utána,

Csak a képzelet tart ma a karjába.

Elképzeltem csókod mámorító ízét,

A képzelõdéstõl ma már csak a kín ért,

Nem játszadozni egy képzelt világgal,

Szembetalálkoznék újra a magánnyal.

Nem beszélünk róla, mégis létezik,

A négy szívkamrába mint lakó költözik,

Fölkavarja lelked, álmodozva várod,

Hogy a nagy szerelmet egyszer megtalálod.

Ha még nem találtad, indulj el az útra,

Szomjas lelked – tested rátalál a kútra,

A vágyaknak kútja soha ki nem szárad,

Mikor megízleled, majd õ megy utánad.

Ez is kábítószer, örök a hatása,

Mindenkinek aki szereti a virágokat..

Élt egyszer régen egy férfi, aki imádta a virágokat. Napokat tudott eltölteni azzal, hogy kisétált az általa oly becsesen gondozott kertjébe, és csodálta virágai szépségét. Egy nap azonban olyan virággal találkozott, ami más volt, mint a többi. A férfit földre terítette a virág lenyűgöző látványa, nem tudott szabadulni attól a félelmetes érzéstől, hogy lesz majd idő, amikor elveszíti a virágot. Odasétált a virághoz, és egy apró mozdulattal elszakította gyökerétől, majd a nappaliban lévő vázájába helyezte, hogy mindig vele legyen féltett és szeretett virága. A virág azonban idővel elhervadt, a férfi szomorú lett, mert ráébredt, hogy azzal, hogy magáénak akarta a virágot, megfosztotta őt szabadságától, és bár így egy rövid időre csak az övé volt, de végül mégiscsak elszakadt tőle. A férfi tudta, hogy soha nem kaphatja vissza virágát, mert az meghalt. Egész életét abban a magányban élte le, amit saját maga okozott magának. Többé egy virág sem tetszett neki, mert egy sem volt ahhoz fogható, akit ő szeretett.

Amy Winehouse - Rehab

Amy Winehouse - Back To Black