Bársonyban

Fekete bársonyát teríti már az éj.
Frézia illatba mártózott
a nesztelen, csupasz szél.
Tóparton léptünk nyomát
emlékké simította a gondolat,
titokká lapultak
néhány csillogó homokszem alatt.
Eggyé olvadt ott régen
szerelem és bánat,
vágyból éledt
s lett foszló szándékká,
mint homokvárad.

A parti nádas még
dúdol marasztalón,
de végleg elmos az idő
minden utánunk maradót.
Az éj fekete bársonyként
simul sebzett testemre,
- puhán érint, ne fájjon -
mindent befedve.